A „tangós” hang – Daniel Melingo

Daniel Melingo valószínűleg egy pohár vizet is olyan hangon kér, hogy arról az embernek azonnal egy félhomályos Buenos Aires-i utca jut eszébe, amin éppen négy tangózó láb karcolja a macskaköveket. Mély, kicsit nyers, de mégis szenvedélyt sejtető, valódi hang. Olyan tangós.
Pedig a „tangós” hang hosszú évtizedeken keresztül egyáltalán nem ilyen volt! Carlos Gardel, a fiatalon meghalt tangó hős tenorja olyan magasra tette a lécet a 20. század elejére megszületett argentin (egész pontosan a Plata-folyó környéki) városi népzenében, hogy 1944-ben halált megvető bátorságnak számított, hogy egy ismert tangózenekar vezetője egy basszus hangú énekest szerződtetett. És hogy, hogy nem, ennek az énekesnek, Edmundo Riveronak volt egy időben impresszáriója Daniel Melingo nevelőapja.
Ó, hát akkor így könnyű, mondhatnánk, ilyen háttérrel az embert az Isten is mély hangú tangóénekesnek teremtette. De nem. Melingo szépen végigjárta a zenei ranglétrát. Klasszikus zenét tanult az ottani zeneakadémián, gitár- és klarinét szakon. Karrierjét a modern brazil zene egyik atyjával, Milton Nascimentoval kezdte – ez önmagában egy bátor lépés az állandóan (persze viccesen) rivalizáló brazil-argentin kulturális viszonylatban. Hangja megjárta a könnyűzene bugyrait, és csak negyven évesen talált rá tangós gyökereire. Akár a tangó, amely valamivel több, mint négy évtizedes története után érett meg az emberi hang alsó regisztereire, Daniel Melingo is ekkor vált eggyé azzal, ami minden argentin lelkében ott van, csak éppen pont az ő generációjának életéből tűnt el évtizedekre a rock, a pop és a diktatúrák dominanciája mellett.
Ez az egymásra találás pedig zsigeri lett, amit még az is érez, aki nem abba a kultúrába született bele és nem érti a szavakat, amelyeket Melingo énekelve mond el, pontosan úgy, mintha éppen csak egy pohár vizet kérne.
Daniel Melingo áprilisban a budapesti MoMKult színpadán varázsolta el közönségét borzongatóan érzéki, feszesen teátrális, mégis finom, légies zenéjével.