Pharoah Sanders: a folyamatosan megújuló improvizáció nagymestere

Ornette Coleman úgy írta le, mint “valószínűleg a világ legjobb tenoros játékosa”. Nem tévedett.

A 78 esztendős Grammy-díjas Pharoah Sanders a jazz történetének legegyénibb, legizgalmasabb tenorszaxofonosa. John Coltrane holdudvarának zenészeként vált világszerte híressé. Játéka egyedülálló, erőteljes, lenyűgöző virtuozitás jellemzi. Pharoah Sanders stílusának folyamatos megújításával az improvizáció egyik karizmatikus mestere.
Sanders Little Rockban született gyermekként klarinétozott és dobolt. Majd tenorszaxofonra váltott és helyi blues és jazz zenekarokban játszott, majd Oaklandba költözött, ahol zenei tanulmányokat folytatott. A San Francisco-i Bay Area-ban bővítette repertoárját különféle bebop, rhythm & blues, klasszikus és free jazz zenekarokban, olyan zenészek mellett, mint Dewey Redman, Sonny Simmons , Ed Kelly vagy Smiley Winters.
1961-ben került New Yorkba, ahol Sun Ra-val, Don Cherry-vel és Billy Higginssel játszott alkalmilag együtt. Nem tudott megélni a zenéből, kocsmákban, éttermekben dolgozott, néha véradásból szerzett pénzt és nem egyszer a metróban vagy parkokban aludt. Sun Ra nevezte el „Pharoah”-nak. (Eredeti neve Farrell Sanders volt). Sanders 1963-ban alakította első saját együttesét John Hicks-el, Wilbur Ware-al, Billy Higgins-el. A Village Gate-ben találkozott John Coltrane-nel, akinek tetszett a játéka és 1964 végén megkérte Sanderst, hogy játsszon a zenekarával. A következő években, egészen Coltrane haláláig, Sanders rendszeresen játszott a Coltrane együttesével, de soha nem volt hivatalos tagja a zenekarnak. Olyan Coltrane lemezeken lehet hallani a játékát, mint az Ascension, a Live at Village Vanguard Again, a Meditations, az Expression vagy az Om. Zenéjüket a hagyományos jazz-koncepcióktól történő radikális távolságtartás, a lendület, az örvénylő, nyers hangzás, gazdag és túlterhelt hangok, a spiritualitás, a kántálás, a rendszertelen struktúrák jellemezték. Erő volt ebben a zenében, Sanders rengeteg erőt, a teljes személyiségét beletette.
„Trane volt az Atya, Pharoah volt a Fiú, én vagyok a Szentlélek” – mondta Albert Ayler, a free jazz másik úttörője. Ebben a híres mondat pontosan leírja mindazt, ami a hatvanas évek közepének expresszionista free jazz mozgalmát és ezen belül Sanderst jellemezte.
Coltrane halála után Sanders rövid ideig annak özvegyével, Alice Coltrane-nel dolgozott. Sandres 1966-tól az Impulse! kiadónál már együttesével olyan lemezeket hoz ki, mint a Tauhid (1966), Karma (1969), Black Unity (1971) és Thembi (1971). Ezeknek a lemezeknek olyan zenészek adtak karaktert, mint Leon Thomas, Lonnie Liston Smith vagy Stanley Clarke.
Sanders továbbra is megtartva játékának egyéni hangját, a következő évtizedekben különböző zenei kontextusokban alkotott, köztük az R&B, a mainstream és a hard bop. Zenéjében erőteljesen megjelent a különböző hagyományos kultúrák, – pl. afrikai, japán, ausztrál – erőteljes hatása is. Ezt az időszakot olyan albumok fémjelzik, mint a Love Will Find a Way, az Africa, a Journey to the One, a Moonchild, Save Our Children, a Welcome to Love és a gnawa zenészekkel Marokkóban rögzített Trance of Seven Colors vagy a David Murray-el készített a Guadeloupe szigetének hagyományos gwo-ka zenéjét a jazzel ötvöző Gwotet. Nyitottságát és kísérletező kedvét sosem vesztette el. 2014-ben a Sao Paulo Underground és a Chicago Underground Duó tagjaival egy kísérletező, erős elektronikus és trance hatásokat tükröző projektet adtak ki Pharoah & the Underground címmel.
Sanders 1988-ban McCoy Tynerrel, Roy Haynes-el, Cecil McBee-vel és David Murray-el együtt Grammy-díjat kapott a Blues for Coltrane: A Tribute to John Coltrane album elismeréseként.
2015-ben pedig az USA legrangosabb jazz zenésznek járó elismerést, a NEA Jazz Master díjat vehette át. Karrierje során több közel 30 szólóalbumot rögzített és számtalan lemezen szerepelt ma is aktív. Pharoah Sanders játéka a 60-as évek free jazz rajongóit, az etno és a kortárs jazz szerelmeseit egyaránt képes megszólítani.